Esperesi székfoglaló

esperes.JPG

2012. április 21-én a soproni evangélikus gyülekezeti teremben

2006. április 29-én a megalakulást követően elkezdődött soproni régi-új keretek között működő egyházmegyénk első hatéves ciklusa. Hihetetlen, de pillanatok alatt elrepült ez a mögöttünk álló hat esztendő. És most ismét itt állunk, hogy egyházmegyei közgyűlésünk keretében az egyházmegye megválasztott tisztikarának beiktatása megtörténjék, előtte pedig a székfoglaló beszédek elhangozzanak.
A kérdés szinte önkéntelenül adja magát: valami itt most akkor lezárul, befejeződik és ezzel valami teljesen új kezdődik el? A válasz esetünkben teljesen egyértelmű: javarészt nem. Nem csak azért, mert az egyházközségek ismét bizalmat szavaztak a korábbi egyházmegyei elnökségnek, hanem azért is, mert az egyházmegye, és benne az egyházközségek élete sem lehet előzmény nélküli, amit figyelmen kívül lehetne bármikor is hagyni. Ezért az előretekintéshez ugyancsak fontos, hogy tudjunk hálás szívvel vissza is tekinteni a mögöttünk álló hat esztendőre. Hálát adni az elmúlt időkben kapott megannyi áldásért, és legfőképpen azért, hogy közösségeinkben láthatók voltak az élet jelei. Hogy lelkészeink hirdették az igét, hogy folyt a hitoktatás és a lelkigondozás, hogy aktív világiak szorgoskodtak a saját gyülekezetükért, hogy az ingatlanjaink felújítása jó ütemben haladt.

Megköszönöm a gyülekezetek, a lelkészek, a felügyelők és a presbiterek szolgálatát az elmúlt időre nézve, és kérem őket a további hűséges szolgálatra – akár megválasztottak, akár visszavonultak az aktív szolgálattól. Megköszönöm azoknak az egyházmegyei tisztségviselőknek a szolgálatát, akik a lezáródott ciklus után valami ok miatt már nem végzik tovább ezen irányú szolgálatukat. Isten áldja életüket! Azokat, akik pedig továbbviszik a szolgálatukat, és azokat, akiket újonnan választottak, hívom a közös szolgálatra! Végezzük a reánk bízottakat legjobb tudásunk szerint, elfogadva a felülről jövő ajándékokat.
Székfoglalómban csak megerősíteni tudom a hat éve elmondottakat, az akkor lerakott koncepciómat, amelyet java részében az új időszakban is követni óhajtok. Ennek az előnyeit és áldásait hálás szívvel fogadtam Istentől és az emberi visszajelzésekből; így remélem, a következő hat évben sem változtatok azon, ami bevált. Viszont a koncepciómnak néhány hibájára is rájöttem, vagy éppen rávilágítottak, így ebben a ciklusban azokon viszont változtatni szeretnék. De – megállapíthatjuk – nem vagyok már zsákbamacska, egyházmegyei felügyelő sem az, azt gondolom. A testvérek kiismerhették a stílusunkat, a mentalitásunkat és ügyvezetésünket, valamint elsősorban a szeretetünket.
Továbbra is az olyan feladatok fontosságát tartom szemem előtt, mint pl. a gyülekezetek pásztorolásának az elősegítése. Talán még több személyes találkozás kell a gyülekezetekkel, kifejezve és megerősítve azt, hogy egy nyájhoz, Krisztus nyájához tartozunk. Emellett lelkészi vezetőjükként továbbra is minden munkatársam és egyházvezető testvérem érezni fogja, hogy szeretnénk még inkább megismerni egymást: az örömeinket és a gondjainkat egyaránt. Kérem is, hogy kölcsönösen segítsük és erősítsük egymást. Természetesen folytatni szeretném a lobbi-munkát, egyházmegyénk méltó képviseletét, a még ennél is jobb lehetőségek megtalálását, és persze az egyre növő adminisztráció elvégzését is. Ez utóbbi ellen én nem tiltakozom, ismernek már annyira, hogy tudják, alapvetően van bennem egy kis „aktakukacság” – szeretem a papírmunkát, szeretem a bürokráciát, szeretem a hivatali ügyintézést. Bízom benne, hogy a közösség mindenkori java és a közösen megfogalmazott és elfogadott célok megtalálása, és azok célra mutató megvalósítása továbbra is jellemezni fogja egyházmegyénket.
Bevallom, hat éve azért igencsak nagy félelmekkel vágtam bele a rám bízott esperesi küldetésbe, bár erről az akkori beköszöntőmben – székfoglalómban inkább nem szóltam. De egy-két mondatomból a beszélgetések során azért ez az izgalmam kiderülhetett. Bizony féltettem régi-új egyházmegyénket. A félelmeim oka nem pusztán a saját alkalmasságomról és alkalmatlanságomról való elképzelésemből fakadt, hanem ezen túlmutatott. Hat éve a nagy lehetőségekről szóltam, egyben megemlékeztem ennek a két e területen lévő egyházmegyének a dicső múltjáról, és kifejeztem a nagy álmaimat. De ezeken túl – most már bevallhatom – bizony rettegtem. Féltem, hogy az ilyen formájában még sohasem működött egyházmegyénk az alakuló folyamatokban vajon milyen gyerekbetegségeket kap el, hogy milyen hibákba futunk bele akarva-akaratlanul, nagyravágyásunkból vagy éppen tapasztalatlanságunkból; és hogy vajon milyen bizonyítékok fogják majd azt alátámasztani, hogy felesleges volt a szétválása az egykori hatalmas Győr-Soproni Egyházmegyének.
Nos, a hat év bebizonyította, hogy a külső tényezőktől nem kell rettegnem, hanem talán még inkább bíznom kellett volna – Istenben is és magunkban is, ennek az egyházmegyének a népében is. A múlt heti esperesi beszámolómban Farádon, ahol nemcsak az előző évről, de egy kicsit visszanyúlva az időben, az egész ciklusról szót ejtettem, hallhatták a testvérek a számok tükrében, a statisztikák bűvöletében és talán a jóérzésú tapasztalatok fényében is az örömeinket, előrelépéseinket, sikereinket, persze egy-két (igazán nem megrendítő) kudarcunkat is. Ezekre, és a jó visszajelzésekre hivatkozva állíthatom és örömmel jelenthetem tehát, hogy szinte minden érv amellett szól így hátranézve, hogy igenis érdemes volt meglépni ezt a kettéválást, mégha annak idején éppen mi, itteniek tiltakoztunk is az ellen a leginkább.
Azt hiszem, hogy javarészt pozitívan csalódtunk. A régi Alsó- és Felső-Soproni Egyházmegyék magyarföldi maradékán megszületett egy új szisztéma a maga gyönyörű és jó értelembe vett (félreértés ne essék!) két-színűségével, kétnyelvűségével, két-kegyességűségével. Lelkileg, ellátásilag, szolgálatilag, LMK-ilag, pásztorolás szempontjából, beláthatóság szempontjából és nem utolsó sorban anyagilag is szinte csak jól jöttünk ki ebből az egész hat évvel ezelőtti kezdeményezésből. Amennyire hallom a másik oldalról, ezt a másik, akkor kezdeményező egyházmegye ugyanilyen lelkesen nem igazán tudja elmondani.
Úgyhogy építkezzünk ugyanígy tovább ezen a vidéken, a tulajdonképpeni egykori Soproni Vármegye magyarországi területén, kijavítva a hibáinkat, de alapvetően követve azt, amit 2006-ban közösen elkezdtünk. Merthogy ez egy team-munka volt. Az ellentétek és különbözőségeink ellenére is bátran elmondhatom, hogy sikerült együtt - munkálkodnunk. Örömmel éltük át többes számban a János evangéliuma szerinti krisztusi küldetésünket a 15. fejezetből: „…én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Szigorúan többes számban beszél Jézus is. Bizony, amikor nehéz idők jeleit látjuk, egymásra fogunk szorulni. Nem engedhetünk meg magunknak semmiféle különállást.
Most is, a hat évvel ezelőtti időhöz hasonlóan nagyra törő célokkal futunk neki a feladatunknak. Persze sokszor csak gyarló erővel tesszük ezt. Esperesként pedig kínálom tovább a főhajtást az őseink előtt, azaz annak a megbecsülését, amit ránk hagytak. Remélem, 2018-ban úgy tudunk majd számot adni az eltelt második ciklusról, hogy ezekkel a ránk bízott kincsekkel jól sáfárkodtunk; hogy tudtunk kezet nyújtani az összefogásra és béketeremtésre. Egy biztos: Isten kínálja nekünk továbbra is az Ő mennyei iránytűjét. Hisszük: hogy az, aki a múltban megtartotta az ő egyházát, benne evangélikusságunkat, azon belül is egyházmegyénk népét, a jövőben is meg fogja azt tartani.
Konkrét feladatunknak tartjuk természetesen azt, hogy ügyünknek minél több lelket megnyerjünk, a hitbeli növekedésünk emberi feltételrendszerét biztosítsuk, és az ehhez minden külsőleges segítséget nyújtó infrastruktúrát rendbe tegyünk. Legyen ez az Istentől számunkra elkészített következő hat év az odafigyelés ciklusa mindannyiunk életében! Mindenekelőtt figyeljünk oda Teremtő, Megváltó és Újjáteremtő Istenünkre! Aztán figyeljünk oda – talán még fokozottabban és komoly tudatossággal – a ránk bízott gyülekezetek minden tagjára. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egyházmegyénk mind a közel 9000-nyi nyilvántartott és még ki tudja, valójában hány tagja az egymásra való odafigyelés krisztusi lelkületéből fakadó szeretetközösséget sugározzon! Ahogy a Zsidókhoz írt levél buzdít: „Ezért szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra…”
Ha visszanézünk, azt látjuk: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr.” És ebből fakadóan láthatjuk a lelkes szolgálatot megáldó isteni gondviselés gyümölcseit is, de sajnos tanúi vagyunk néha az emberi felelőtlenségünk következményeinek is. Látjuk a kis gyülekezeteink harcát az életben maradásukért, de tudjuk, hogy a megfáradt közösségeket bátorítanunk is kell. Gyönyörködünk a sok-sok új dolog miatt, a megszépülő templomaink, a gyülekezeti házaink, a paplakjaink, az ingatlanjaink miatt; és szomorkodunk a megerőtlenedett gyülekezetek elesettsége miatt. Mindenesetre akár simán, akár nehezen mennek is majd a dolgaink, azt sohasem veszíthetjük el szemünk elöl, hogy a lelki épülés és építés feladata kell hogy legyen a legfőbb feladatunk. Hiszen, hogy történelmi feladat bízatott ránk ezekben a nehéz időkben, az, hogy tovább erősíthetjük a közösségeink életét, biztathatjuk a reményteleneket, és még jobban odafigyelhetünk Istenre, hogy aztán még jobban odafigyelhessünk egymásra is.
A keresztyénség nem kegyességi kérdés, hanem életforma. Tehát az egyháznak, benne a mi régiónknak is tudnia kell a maga időszerűségét felismerni. Feladatunk, hogy prófétai látással rámutassunk az igazi lényegre. Hogy erre megfelelőek vagyunk-e? Nos, ez örök kérdés. Az újbóli jelöltségem és megválasztásom során is, de a hat év alatt állandóan felmerülő kérdés volt ez bennem. Bizony tusakodás és mindennapi küzdelem a mi szolgálatunk, de hiszem, hogy a mi alkalmasságunk Istentől van.
Régi igei jelmondatunk az újabb ciklusban is igaz kell, hogy legyen mindannyiunk életére: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe…” Amit pedig így kapunk felülről ajándékba, azért egyedül Istené legyen a dicsőség.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Gabnai Sándor
esperes