A Soproni Evangélikus Egyházmegye története

A Felsősoproni (vagy Soproni Felső) Egyházmegye története:

A Felsősoproni részt nyolc községi gyülekezet (Ágfalva, Balf, Csáva, Harka, Kabold, Koldus(Pető-)falva, Locsmánd, Meggyes), valamint gyenge szálakkal a két szabad királyi város (Sopron és Ruszt) e tekintetben is autonóm gyülekezetei alkották. Gamauf után 1796-tól Bogsch Jakab, a kiváló és népszerű szónok az esperes, akit váratlan lemondása után 1810-től Gamauf Gottlieb, a híres történetíró követett. 1841-ben törik meg az esperességben a soproni sor, mégpedig szántszándékkal, hiszen akkor Gamauf József ágfalvi lelkész, Gamauf Sámuel fia lesz az egyházmegye vezetője. A soproniak és rusztiak éles elkülönülése miatt ettől kezdve több mint 50 éven át szándékosan nem választottak esperest e két közösség lelkészei közül, hanem a környék evangélikus falvai adták az embert e tisztre. 1847-től például Hammerschmidt János locsmándi lelkész tölti be e tisztet, akit pedig a Bach-korszak állított félre. 1851-ben Krausz Gottlieb harkai lelkész, majd 1862-től Gradt János csávai lelkész lett az esperes, rá tíz évre pedig már Fleischhacker Károly ágfalvi lelkész látja el az esperesi feladatokat egészen 1893-ig, akiről azt írja a krónika, hogy "szerencsés kezű vezéregyéniség és köztiszteletben álló hatalmas szál férfiú" volt. De ne feledkezzünk meg e korszak felsősoproni világi vezetőiről sem! Az esperesek mellett már nagy munkát fejtett ki Török Mihály, Sopron főjegyzője, az egyházmegye első hivatalos felügyelője 1795-től, majd 1808-tól Artner Sámuel soproni rendőrfőkapitány tölti be nagyon sokáig e tisztet, akit pedig a neves soproni ügyvéd és elismert tekintély, Schreiner Károly követett ugyancsak 32 éven át tartó szolgálatával.

1893. november 29.-e a következő fontos dátum ennek az egyházmegyének a történetében, amikor is a rendkívüli Rajkán megtartott közgyűlésen az addig csak laza kapcsolatokkal kötődő ruszti és soproni gyülekezeteket ekkor teljes egészében és szervesen bekebelezték az egyházmegye kötelékébe. Ekkor kerül esperesség élére a nyájas, közvetlen, gyakorlati észjárású, ugyanakkor "az alkohol karmaiban vergődő" Renner Henrik harkai lelkész; valamint 1899-től világi vezetőnek Fischer Imre nagy igyekezetű soproni alügyész. A XX. sz. küszöbét tehát úgy lépte át ez az 1.650. km²-en fekvő főképp német nyelvű egyházmegye, hogy Lajtaújfalu és Vered "anyásításával" 12 anyagyülekezete volt, 21.924. lelket számlált, 3.232. elemi népiskolás tanulója volt a rendkívül szépen fejlődő és komoly tudást nyújtó tanintézményeiben és összesen 37 tanítói állás tartott fenn. Ezzel ugyan a kisebb, de fejlődő egyházmegyék között szerepelt a Felsősoproni rész, de a statisztikákhoz képest is az egyházkerület akkori legnagyobb gyülekezete, Sopron miatt, valamint a teológia, a líceum és a tanítóképző miatt sokkal nagyobb hatást gyakorolt az evangélikus közéletre, mintsem azt a számadatokból gondolnánk. Két érdekessége is volt e kornak, az egyik, hogy az Eszterházyak fő fészke, Kismarton, bár már régen kinőtte magát, mégse kaphatott "anyai" rangot; a másik pedig, hogy a tárgyalási nyelv minden gyűlésen a német volt, de ekkor ez még semmilyen konfliktust nem jelentett. Még szeretnék két évet külön is kiemelni e korból: 1901-et, amikor felszentelték a petőfalvi és a lajtaújfalusi templomokat, valamint 1917-et, amikor minden közösség nagy méltósággal ünnepelte meg a reformáció 400 éves jubileumát.

Hanzmann Károly a következő mondattal jellemezte még e korszakot: "Az egyházmegye népének vallás-erkölcsi fotografiája nem fest rosszul. Az áldozatkészség az országos átlagon felüli; ellenben a templomba-járás csak közepes. Tudatos hitéletre, biblikus kegyességre minden gyülekezetben akad több-kevesebb példa; a hívek nyájának tekintélyes rész azonban az átlagkeresztén típusból való. ... A lelkészek idősebb nemzedéke, legnagyobbrészt még a racionalizmus emlőin növekedvén fel, ilyen hígított szellemben pásztorolta a nyáját, úgy hogy bizony sok névleges keresztén szundikált akkoriban a templompadokban mindenfelé." A kor komoly erkölcsi problémái voltak még az átlagon felüli alkoholizmus erős hatása, a törvénytelen gyerekek igen magas száma, a marxizmus egyházellenességének megjelenése, az anyagi okok miatti rokonházasság és az USÁ-ba, valamint Sziléziába történő erős kivándorlási hullám. Ez utóbbinak csak egy előnye volt, a kint meggazdagodott egykori hívek szépen támogatták dollárral az egykori közösségeik életét.

Renner 1901-ben mondott le az esperességről, utódja hosszú idő után ismét egy soproni lelkész, a közszeretetben álló és szelíd-lelkűen is derekasan helytálló Brunner János lett. 1913-ban újabb váltás következett be: Scholtz Ödön ágfalvi lelkész lépett előre, aki intelligenciájával, ortodox lutheránusságával, ügyes tollforgatásával, a néha már-már túl agresszív, ugyanakkor hajlékony politikus szemléletével is betöltötte megbízatását. Ezzel sok támadásnak és vádnak is kitette magát és bizony a komolyabb felelősségre vonástól is csak idős kora és betegsége mentette meg. Világi téren is változásokat hozott e korszak: Fischert 1905-ben Dr. Démy Lajos soproni orvos váltotta fel az elnöki tisztben, akiről a tudósítások egyszerre írják le, hogy egyrészt milyen áldozatkész és jószívű volt, ugyanakkor már-már diktátori hajlammal is igazgatott. 1917-ben őt Dr. Zergényi Jenő neves soproni ügyvéd követte, aki a soproni gyülekezet felügyelője is volt. Róla ekképp szól az egykori krónika: "Tetőtől talpig úriember, pallérozott elme, diplomata tehetség. Szeretetreméltó modora és egyházszeretete közismert. Szerencsés és biztos kézzel vezette és eredményesen végezte a reá bízottakat."

Ugyanakkor nem mehetünk el szótlanul az I. világháború pokla és az azt követő forradalmi pezsgés mellett, amelyek megtizedelték a hívek számát, és amelyek magukkal sodortak sokakat az emigrációba. A proletárdiktatúra még egyházi vezetőket, főleg tanítókat is megtévesztett. Ehhez képest "csekély" veszteség, hogy harangjaink háromnegyede és orgonáink ónsípjai is odavesztek, sőt még a hadikölcsönökbe fektetett, aztán teljesen elértéktelenedő egyházi vagyon elvesztése is, hiszen mindezek később, a '20-as években pótolhatóak voltak. A századelőn már erőteljessé váló elnémetesítéses politika aknamunkája pedig jó táptalajt adott a trianoni gyászos események tragédiájának valóra válásához, és lettek – letagadhatatlan tény – éppen a mi evangélikus híveink egyházi vezetőik hatására is a hiszékenység áldozataivá, és bár büszkén vallották magukat magyarnak, zömmel német nemzetiségi mivoltuk miatt is örültek annak, hogy Magyarország megcsonkításával régiójuk Ausztriához került. Ámde az itteni lelkes fegyvert is ragadó ellenállás még a nagypolitikát is döntésmódosításra kényszerítette. Az Velencei Egyezmény létrejöttével e terület egy része szavazhatott hovatartozásáról, és bár meggyőzőtt evangélikus falvaink lakosai főleg Ausztria mellett szavaztak, de a magyar és horvát falvak, valamint Sopron városának evangélikus dicséretes ereje papjaival az élen megmutatkozott. A környékünk egy része így legalább magyar maradt, hirdették ki az 1921-es decemberi népszavazás eredményét a soproni harangok. Persze egyházmegyénket így is nagy veszteségek érték, a 12-ből 8 anya- és velük még további 7 leánygyülekezetünk maradt az osztrák oldalon: név szerint Kabold (hozzá tartozott Mészverem, Hársfalva, Felsőpéterfa, Csóronfalva), Locsmánd, Fertőmeggyes, Lajtaújfalu (Kismarton filiával), Petőfalva (Borbolyával), Csáva, Ruszt és Veperd (az Ágfalvától elcsatolt lépesfalvi filiával). Összesen 8000 lelket veszítettünk, területünknek pedig a szórványokat is figyelembe véve a hatheted része csatolódott el. Scholtz esperest az osztrák hatóságok november 13-án még külön engedéllyel kiengedték Locsmándra harangszentelésre, de a rá következő vasárnapi kaboldi ugyanilyen alkalomra már nem. Ezzel tulajdonképpen kettészakadt, a hazánkat kicsiben szimbolizálva ugyanolyan megnyírbált és csonka lett a 4 anya- és egy leánygyülekezetté zsugorodott Felsősoproni egyházmegye; és az egyházkerület legkisebb egyházmegyéjévé vált. Az 1922. július 22.-ei egyházmegyei közgyűlést a tagok találóan "megszedett szőlőfürtnek" festették le, ahonnan sok kedves régi arc hiányzott immár. A lélekszám 15.067 fő maradt, 6 parókussal, 2 hitoktató lelkésszel és a kőhidai börtönlelkésszel, valamint 26 népiskolai tanítóval ellátva. Az elcsatolt részekkel minden kapcsolat megszakadt, ott az egyházi szervezés még abban az évben teljes átalakításokat végzett.

Akadt azonban néhány kimagasló öröm, amelyekről csak felsorolás szintjén szólok: új harangok Sopronban, Ágfalván és Balfon, templomrenoválás Sopronban és Harkán; egyre növekvő áldozathozatal a templomok és az iskolák fenntartására; a pengő stabilizációja a gyülekezeteinket is rendbe hozta anyagilag; új és sikeres alkalmak bevezetésére is sor került (egyházmegyei presbiteri nap, ifjúsági találkozó, stb...); kifogástalan rendről tudósító püspöki vizitáció 1929-ben; ugyanaz évben Sopronban a Teológus Otthon felavatása és a Teológia alapkőletétele; 1931-ben Sopronban, a Deák-téren a tíztantermes kétemeletes népiskola felszentelése; sok helyütt a villanyvilágítás bevezetése.

Bár voltak emellett komoly kudarcok is, köztük talán a két legnagyobb, hogy a sopronkőhidai protestáns kápolnát minden igyekezet ellenére sem sikerült felépíteni; valamint az, hogy német gyülekezeti tagjaink túl-buzgalomból erőteljesen beleestek a Volksbund aknamunkájába. Ez különösen a II. világháború idején mételyezte meg a levegőt, és mikor náci megszállás alá került hazánk, a porosz gőg és a pángermán tudat már-már elviselhetetlenné vált. Ez gyülekezeteinkben egyébként nagyobb károkat okozott, mint a bombázások, az anyagi veszteségek; még ha nem is akkorát, mint a fronton ragadt vagy a hátországban odaveszett hősi halottjaink elvesztése.

A két világháború között a tisztikar a következőképpen alakult: Scholtz Ödön hosszú regnálása után 1938-tól a nyájas, de erőskezű és vasszorgalmú Ziermann Lajos soproni lelkész lett az esperes; míg a felügyelői tisztben Zergényi után 1929-től a jóeszű és -szívű, ugyanakkor lobbanékony természetű Dr. Schindler András soproni alpolgármester szolgált, majd 1935-től Dr. Medgyaszay-Brunner Emil soproni tiszti főügyész. Ziermannról egyébként egy jellemző, szállóigévé vált mondatot hadd idézzek: "Ha az I. világháború idején Ziermann irányíthatta volna a központi hatalmak diplomáciáját, biztosan megnyertük volna a háborút". - vagyis hangyaszorgalmú, jelentéseiben szép korrajzot festő, nagy körültekintésű diplomata volt. Esperesi működését egyébként – mintegy darázsfészekbe nyúlással – rögtön azzal kezdte, hogy 25 évnyi előkészület és huza-vona után anyagyülekezetté emelte Sopronbánfalvát, ahol ifj. Prőhle Károly megkezdhette önálló adminisztrátori, majd 1940-től parókusi tevékenységét, többek között egy paplak felépítésével.

A XX. sz. következő katasztrófája az amúgy is romjaiban lévő egyházmegyére nézve a németség kitelepítése volt, ahogy Hanzmann írta gyülekezettörténeti munkájában: "Amikor 1946 áprilisában a tragikus események drámai gyorsaságal torlódtak, oldott kéveként hullott szét egyházmegyénk minden gyülekezete. A kollektív elbírálás alapján a német nemzetiségűek vagonokba kerültek. Alig akadt kivétel. ... A balfi és a harkai gyülekezet majdnem megsemmisült, az ágfalvi és a bánfalvi az egynegyedére, a soproni az egyharmadára zsugorodott össze." Már egyszer kettészakadt egyházmegyénk újabb szakadáson esett át, közel 12.000. hívét pár nap alatt elveszítve.

De ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak: az egyházmegyét is elérte a szocialista rendszer államosító politikája. Sorra vesztettük el 1948-ban az általános iskoláinkat, majd a nagynevű Líceumot, 1951-ben pedig a Teológiát is felköltöztették Budapestre. A hitoktatás fakultatívá való tételével pedig a jövő talaját végképp kihúzták az egyház talpa alól, hiszen alig két év elteltével a nyomás hatására már több mint 50 % feletti volt a hittanos lemorzsolódás. Bár a forint megjelenésével az anyagi csőd felé tartás lelassult, a gyülekezetek jócskán megérezték elvett birtokaiaknak hiányát is. A földreform az egykori áldozatos elődöktől kapott biztonsági alapot vette el, és omlasztotta össze az egyház gazdálkodását.

Milyen nehéz szívvel mondhatták ki eleink: "Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!" De kimondták, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a lelki ébredés ezekben a vészterhes korokban itt is határozottan megnőtt az evangélizációs mozgalom hatására. Ennek egyik érdekes mutatói: az úrvacsorázók száma, amely – volt olyan gyülekezet – hogy megtízszereződött; és a templomlátogatottság, amely például Sopronban nagyobb volt, mint abban az időben, amikor a gyülekezet létszáma még háromszorosa volt a jelenleginek. A másik érdekes mutató pedig áldozatvállalás megnövekedése, ahogy az az egyházkerületi rangsorból is kitűnik, amely szerint a Felsősoproni egyházmegye magasan vezeti a listát a begyűjtött offertóriumok egy főre eső értékének tekintetében (a második helyen lévő Vasi egyházmegyének is több mint a duplája). Köszönhető ez annak is, hogy a kitelepítettek helyére becsületes és értékes magyar gyarapodást hozó evangélikus családok is érkeztek az áttelepítések során, akik aztán megmentették a kihalás szélére került gyülekezeteket. Főleg Harka, akkor már (a túlzott magyarosítás hatására) Magyarfalva és Balf menekülhetett meg így és az odakerült lelkészek áldozatos szerepvállalása miatt.

Ziermann Lajos lemondását követően 1949-ben Hanzmann Károly soproni lelkész lett az egyházmegye utolsó esperese, aki megírta ennek az egyházmegyének a történetét, és akinek munkájára sokat hagyatkozhattam.