A Soproni Evangélikus Egyházmegye története

Az Alsósoproni (vagy Soproni Alsó) Egyházmegye története:

Az Alsósoproni (Soproni alsó) egyházmegye megalakulása a Felsősopronihoz hasonlóan 1786-ra tehető, amikor az újrarendezés folyamatában ezt a körzetet is függetlenné tették. A Felsősopronitól eltérő módon azonban egy jóideig csak helyettes esperes állt az élén; és bizony majd egy évtizednek kellett így eltelnie, hogy 1795-ben aztán "rendes" esperese is legyen Bachich István nemeskéri lelkész személyében, aki 1786-tól 1810-ig vezette a régiót. Az egyházmegyének a megalakuláskor hét anyaegyháza volt, amely az idők során végül kilencre, illetve tízre emelkedett. Ezek abc-sorrendben a következők: Beled, Bük, Farád, Nemeskér, Nagygeresd, Szakony, Szentandrás, Szilsárkány és Vadosfa. A tizedik az 1926-ban missziós célzattal megszervezett, jelenlegi egyházmegyénknek így a legfiatalabb tagjaként számontartott, és jogilag jóideig még Farádhoz tartozó csornai gyülekezet volt. Mindegyik település eredetileg az egykori soproni vármegye területén feküdt, azonban két közössége később közigazgatásilag, illetve az egyházmegyéink szempontjából is Vashoz kapcsoltatott, ezek Nagygeresd és Bük.

Az első esperest, Bachich Istvánt aztán Berzsenyi Lajos, a nagy építkezéseiről ismertté váló vadosfai lelkész követte az egyházmegye élén, aki 1810-ben vette át az esperes tisztet, de akinek rendkívül korai halála (1813) miatt kényszerű vezetőváltás következett be. Halasy Mihály, a jelenleg a vasi egyházmegyéhez tartozó Nagygeresd lelkésze lett így az esperes, de ő sem sokáig, csupán 1818-ig. Ezt követően a pár évnyi "szünet" után az esperesi székhely ismét Vadosfára került vissza, hiszen Gödör György lett az esperes 1818–1826 között. Ő azt a komoly feladatot tűzte ki zászlajára, hogy megtisztítsa az egyházmegye hívőseregnek erkölcsi életét.

Sajnos az ezt követő időszakban szinte semmilyen használható egyházmegyei adat nem maradt meg, amiből lehetne következtetni az itt e szerkezeti keretek között folyó munkára. Sőt, azt sem volt könnyű kigyűjteni, hogy egyáltalában kik álltak a következő 60 évben a közösség élén. Így kénytelen vagyok mindösszesen az ő felsorolásukkal folytatni a sort, de ennél többet sajnos nem tudok az olvasónak átnyújtani. Tehát az esperesek listája a XIX. sz.-ból: Gáncs József farádi lelkész 1844-ig, Kutasy György szakonyi lelkész 1844–1860 között, Kiss Sámuel szilsárkányi lelkész 1860–1861 között, Horváth Dávid farádi lelkész 1862–1863 között, Tresztyénszky Gyula nagygeresdi lelkész 1863–1878 között, Zongor Endre büki lelkész 1879–1886 között. E hosszú korszakról az egyházmegyei jegyzőkönyvekből és az esperesi jelentésekből mindösszesen annyit olvashatunk ki, hogy rengeteg panaszt voltak kénytelenek megfogalmazni eleink. Főleg a római katolikus egyház agresszivitására panaszkodtak, valamint arra, hogy a lelkészeket és a tanítókat milyen csekély államsegélyben részesítették e korban. Ugyanakkor arról is bizonyságot tesznek a régi iratok, hogy bár nehéz körülmények között élt az egyházmegye népe, de a lelki életre nem lehetett panasz, az határozottan megnyugtatónak volt mondható. Azt is érdekességként írhatom le, hogy egy olyan sajátos egyházmegye volt az Alsósoproni, ahol a hívek szinte 50-50%-ban éltek az anyagyülekezetekben és a filiákban.

Laucsek Jónás vadosfai lelkész 1886–ban lett esperes, de 1905-ben súlyos betegsége miatt kénytelen volt aztán lemondani mind ottani lelkészi, mind pedig elismert esperesi szolgálatáról. Laucsek szolgálatáról a következő szép gondolatokat fogalmazta meg Ajkay egyházmegyei felügyelő a leköszönéskor az egyházmegyei közgyűlésen Beledben elhangzott méltató beszédjében: "Valóban párját ritkító lelkiismeretességgel és ügybuzgósággal felelt meg mindenkor az esperesi hivatallal járó sokoldalú s a zsinati törtvények valamint újabb egyetemes egyházi és egyházkerületi rendszabályok folytán egyre sokasodó kötelmeknek; hű őre volt egyházunk vérrel szerzett drága kincsének, autonómiánknak; éber figyelemmel kísérte egyházközségeink beléletét, valamint egyházmegyei és egyházközségi tisztségviselőink hivatalos működését, mindenütt megkívánva a rendet és pontosságot." Munkássága idején, 1896-ban tett az egyházmegyében püspöki vizitációt Gyurátz Ferenc püspök, akinek hatására - miután ő erősen szorgalmazta a nőegyletek megalakulását és szívén is viselte megmaradásuk ügyét - megalakult az egyházmegye területén nem kevesebb, mint 14 nőegylet. Ezen körök felbecsülhetetlen szolgálatot láttak el és éreztették lelki pozitív hatásukat. De arról se feledkezzünk el, hogy az áldásos Laucsek-korszak végén az egyházmegyében 28 evangélikus iskola működött közel 1400 tanulóval, valamint arról sem, hogy minden gyülekezetben működött gyámintézet, és 5 gyülekezetben egyházi énekkar.

Farkas Mihály nagygeresdi lelkész 1905–1920 között működött. Konszolidált egyházmegyei életet vehetett át, így azt "tűzte ki zászlajára", hogy tovább erősítse elsősorban a hit és tudományos élet összhangját, mivel ebben látta – ahogy ő fogalmazta: "az erkölcsi és hitélet hanyatlásában a megújulás egyetlen lehetőségét". Persze ma örülnénk, ha ilyen "hanyatlásról" kellene csak beszélnünk, hiszen Farkas esperes idejében az egyházmegyében közel 12.000. hívő élt, az évi átlagos növekedés is 70 fő körül volt; az anyagiakat nézve pedig a gyülekezetek éves gazdálkodásában is évről évre 10 %-os növekedés volt kimutatható; legalábbis a világháború kitöréséig. Hogy ezen békebeli állapotokat csak pár példával jellemezzem: e korszakban Nemeskér képes volt külső támogatás nélkül, önerőből egy teljesen új paplakot felépíteni; Szilsárkányban új tanítólakást építettek némi kölcsönnel kiegészített önerőből; Magyarkeresztúron díszes iskolát húztak fel; Vadosfa hívőserege pedig, ha segítséggel is, de roskadozó templom helyett újat építtetett. Ha pedig megnézünk egy-egy éves közgyűlési esperesi jelentést, abban azt olvashatjuk, hogy évről-évre minden gyülekezet komoly összegekkel javítgatta ingatlanjait; és még így is profitot termeltek ki vagyongazdálkodásukból. Farkas Mihály nemcsak tehetséges lelkész volt, hanem példás és rendszerető "tisztviselő" is, aki az egyházmegyének a lelki és anyagi életét is kemény kézzel tartotta rendben az 1920-ban bekövetkezett haláláig.

Hérints Lajos farádi lelkész követte Farkast a sorban, akinek 1920–1926 közötti idejére tehető, hogy Csornán megszerveződött az önálló gyülekezet Payr Gusztáv bádogosmester áldozatos segítségével 49 fővel, heti istentisztelet-tartással. 1923-ban ő vezette körbe Kapi Béla püspököt, akinek az egyházmegyében tartott canonica vizitációja után, az ő kezdeményezésére a gyülekezetekben sorra elindult a belmissziói munka, többek között a divatossá váló vallásos estékkel. A "divatos" szót szándékosan használom, hiszen az ezt követő időszakban az egyházmegye területén éves szinten 80-90 ilyen vallásos estét tartottak szerte mindenütt. De a püspöki látogatás hatása volt az is, hogy sorra alakultak meg a bibliakörök, az ifjúsági egyesületek is, akik számtalan esetben népnevelő színi előadásokat avagy éppen szórakoztató zenés darabokat adtak elő a gyülekezetekben. Ma már talán kacagnivaló, ahogy ezek az ifjak betanultak egy-egy nagyoperettet vagy meseelőadát, de mégis e munkából nőhetett ki az, hogy ezekből a fiatalokból lettek később az egyház elkötelezett gyülekezeti munkásai. A későbbiekben volt olyan év, hogy az egyházmegye területén összesen 225 előadást tartottak a különböző színjátszókörök. Hérintsről egyebként egy későbbi utóda, Balogh Ernő esperes azt jegyezte le, hogy "típusa volt annak az evangélikus lelkésznek, aki már megjelenésével is mindenütt tiszteletet parancsolt. Bölcs ember volt és melegszívű társa a lelkészeknek, úgyhogy szemei elgyengülése következtében történt lemondása osztatlan szomorúságot okozott."

Farkas Elemér a jelenlegi vasi egyházmegyei Bük lelkészeként lett esperes 1927–1931 között. Róla lejegyezték, hogy szinte "ikertestvére" volt elődjének mind a korra, mind a megjelenésére, mind a gondolkodásmódja szerint. Az ő idejében szentelhette fel 1930-ban Kapi püspök a felépített csornai templomot. Az urbanizáció nagy pozitív hatása volt tehát az egyházmegyében, hogy ez a városi gyülekezet befogadhatta a nagyszámú beköltöző környékbeli evangélikusságot. A nagy pásztori hűséget mutató Farkas esperest a halál ragadta ki szolgálatából.

Mikolás Kálmán szilsárkányi lelkész aránylag fiatalon követte az esperességben Farkast. Az ő idejében (1931–1935) alakul önálló missziós, saját lelkészt eltartó egyházközséggé Csorna. Ebben az időszakban kezdik el az egyházmegyében az ifjúsági konferenciák megtartását is, amely jótékony hatást váltottak ki az evangélikus ifjúság körében. Tehetséges és határozott egyéniség volt, nagy reményekkel tekintettek működése elé az egyházmegyében, de a behéz történelmi viszonyok és magánéletének nehézségei is végülis megakadályozták, hogy igazából kiteljesedhessék a munkássága.

Böjtös László vadosfai lelkész megválasztása alapján az 1936-1942 közötti, azt követően pedig felsőbb egyházi hatósági megbízás alapján 1948-ig igencsak nehéz és vészterhes időszakban látta el az esperesi teendőket. Csendes és hűséges vezetése alatt az egyházmegyében főképp lelkes fiatal lelkészekből álló papi kar – ahogy azt Ajkay István egyházmegyei felügyelő megfogalmazta: "csupa egyházáért égő lobogó máglya" szolgált. E korszak nagy vívmánya volt többek között az 1938-tól kezdődő presbiteri konferenciák megszervezése, amelyekről hogy csak egyetlen megdöbbentő számadatot hadd közöljek: csak az 1949-es évben az egyházmegye 315 presbiterének összesen 34 képző előadást tartottak. De nagy sikert hozott mindenütt a gyülekezeti napok megrendezése is, amelyeknél a közösség minden rétegével igyekeztek komolyan foglalkozni. Talán ekkor indulhatott el útjára az a jól felépített folyamat, amelynek a nagy gyümölcse aztán a '40-'50-es években, a lelki ébredéssel érett be. A lelki éhség egyébként akkora lett e korszakban, hogy akár már egyhetes, napi két alkalmas és minden nap teltházas evangélizációkat is lehetett tartani egy-egy gyülekezetben. Sőt, az egyháztagoknak még ez sem volt elég, tömegével mentek el a répcelaki, a fóti és a gyenesdiási konferenciákra és csendesnapokra is. A lelki ébredés sok pozitívuma ellenére és mellett sem titkolhatjuk el, hogy az egyházmegye lélekszáma mégis erősen megcsappant a '40-es években: mert míg 1901-ben még 11.716. lelket tartottak nyilván, addig ez a szám 1948-ra alig több, mint 10.000. főre csökkent. A csökkenés oka főképp a háború, a születéskorlátozás, a városokba özönlés és főképpen a kivándorlás volt.

1948-tól vette át e sajátosan kettős és ellentmondásos helyzetben az esperesi tisztet az egyházmegye utolsó esperese, Balogh Ernő nagygeresdi lelkész. Ahogy Hanzmann Károlynak a Felsősoproni egyházmegyében, úgy itt Balogh Ernőnek volt kényszerű és szomorú tiszte végigvezényelnie az egyházmegye végnapjait megélniük pl. az 1948-es iskolaállamosítást. És ahogy e történeti munka megírásához Hanzmann Károly lejegyzéseit tudtam felhasználni a Felsősoproni egyházmegye történeténél, úgy Balogh Ernőét pedig az Alsósoproninál. Utóbbitól idézek, aki a következőképpen írta le egyházmegyéjének a végnapjait: "Fény és árnyék együtt járnak. Áldott ébredés, az ige utáni éhség, telt templomok, bibliás hívek az egyik oldalon, anyagi nehézségek és a korszellem hatásai a másik oldalon. De mi tudjuk, hogy Isten kegyelmének napja mindig áttöri a felhőket, ha még olyan vastagok is, s ha Isten Szentlelke munkálkodik közöttünk, a legnagyobb szegénységben is mi vagyunk a gazdagok, mert örök kincseink vannak."

De ne feledkezzünk el ennél az egyházmegyénél sem az esperesek mellett álló hűsége szolgatársakról, az egyházmegyei felügyelőkről sem. Közülük hadd emeljem ki Dr. Ajkay Béla répcelaki földbirtokos, aki 1903-tól 1934-ig töltötte be e tisztet. Már maga az a tény is, hogy ezalatt a hosszú időszak alatt hatszor választották meg felügyelővé, magáért beszél. Nagy megbecsülésnek és szeretetnek örvendett területünkön. Fáradhatatlanul és precízen munkálkodott az egyház javán. Kapi Béla jegyezte meg róla, hogy míg mások pihentek, addig ő éjszakákon át dolgozott, hogy egyházi vállalt munkáival soha meg ne késsék. Ajkayit e tisztségben Rupprecht Antal sajtoskáli földbirtokos követte, akinek kedvessége, szívélyes modora, szerénysége és közvetlensége meghódította az egyházmegye népét, de Rupprecht valamiféle elkedvetlenedés miatt csak négy évig állt e poszton. Így őt Dr. Ajkay István követhette, aki 1938-tól töltötte be a világi elnök tisztét 1948-ig, édesapja három évtizedes szolgálatának szellemében. Hasonló nagy odaszántsággal vette ki részét az egyházi életből, mint édesapja: erős és kemény egyéniség volt. Jogi tudásával felsőbb szinteken is megbecsült munkása volt egyházunknak. Az egyházmegye utolsó felügyelője pedig Dr. Karsay Zoltán csornai ügyvéd volt, akiről szintén azt jegyezték le, hogy sem időt, sem fáradságot nem kímélve végezte szolgálatát egyházáért, szintén magasabb szinteken is.